Szobi üdítőknek csap hírverést óriás falragasz, szövege megüti szememet:

„A legjobb dolog, ami a gyümölccsel történhet.” Furcsa, korábban nem hallott, de ma egyre terjedő mondatszerkesztés, nyelvünktől merőben idegen – de honnan olyan ismerős?

Hamar meg van a forrása, hiszen angol szakos tanár volnék; ez – tisztán angolos, e nyelvre nagyon jellemző merev alárendelő-kiemelő mondatfűzés, könnyű visszafordítani: The best thing that can happen to the fruit. Vajon mi történhetett mondatainkkal az utóbbi tíz évben? Lehet, hogy a szépítő „globalizáció” néven folytatott világ(újra)gyarmatosítás elérte nyelvünket is?

Dr. Végvári József

nyelvtanár

Pedig magyar árut, ízletes magyar terméket népszerűsít, nem pedig gyanús nyugati cég adalékanyagokkal
hígított-mérgezett löttyeit. Még tudnak jó hazai terméket előállítani, de a jellegzetes
mellérendelő magyar észjárás visszaszorul, már angol módra fűzik össze a magyar szavakat.
Szellemi örökségünkből nemcsak nyelvünket érinti a világgyarmatosítás. Sokkal többről
van itt szó, mint egyszerű nyelvművelésről, ezek az ügyek a hagyományos nyelvművelésen
belül föl sem vethetők. Ki nem fejthetjük, de legalább utaljunk arra, hogy mondatfűzésünket
ma jórészt ugyanazok és ugyanazért akarják indogermán mintára alárendelővé tenni, akik
Trianonban feldarabolták hazánkat, akik megkísérlik – legalább filmvásznon – kétfelé vágni a
Szent Koronát, akiknek nemtelen és megszakítatlan közreműködése nyomán rendkívül gazdag
néphagyományunk, szellemi örökségünk legföljebb nyomokban van képviselve az oktatásban,
akik szeretnének kiiktatni a világból mindent, ami sajátosan és összetéveszthetetlenül magyar.
Ne hagyjuk vetőmagjainkat és gyönyörű őshonos állatainkat, gyümölcsfáinkat elkorcsosulni és
lecserélődni, mert akkor előbb-utóbb bele fogunk egyezni népzenénk lejáratásába, hatalmas
népmesekincsünk és ábrázoló népművészetünk közoktatásból való kitiltásába, népművészeti
tárgyaink külföldre csempészésébe, és végül mondatfűzésünk indogermánná tételébe is.
Nem is az első kísérlet történik nyelvünk (és műveltségünk) gyarmatosítására:
gondoljunk csak a Habsburgok elszánt és nyíltan hirdetett németesítő törekvéseire –
alighanem máig bánják, hogy nekik nem sikerült velünk szemben az, ami az angoloknak olyan
szépen sikerült az írekkel szemben, vagyis anyanyelvük gyakorlatilag teljes kitörlése. Most nem
arról a veszélyről lesz szó, melyet a sok fölösleges angol szóval ránk zúdúló nyelvi szennyezés
jelent, hanem mondatfűzésünk fenyegetettségéről írnék, mely alattomosabb, nehezebben
fölismerhető vagy tudatosítható veszély. Már az sem biztos, hogy minden magyarajkú azonos
mértékben tartja magyartalannak az elején idézett hirdetés szövegét. Vagy a következő
mondatot sem: „Az, amit ettől az emlékhelytől várunk, az az, hogy…” (Egyházi vezető
nyilatkozata a Mindszenty-emlékhelyről.) Vagy idézet vezető politikus beszédéből:
„Köszönöm választóimnak azt a bizalmat, mellyel megtiszteltek.” Szóbeli közléseink tele
vannak ilyen mondatokkal. A világgyarmatosítás lelkes hazai híveinek úgy tűnhet, hogy ez is
része az ún. „fejlődésnek”, hogy tehát első lépésben édes-bús magyar szavainkat cseréljük le
angolszász nyelvi szemétre, majd második lépésként a magyar mondatfűzés elveit fogjuk
fejtetőre állítani, vagyis úgy beszélni, ahogyan pl. rádióba beüzenő pékmester honfitársunk
kezdte nemrég: „Amire reflektálni szeretnék, az két dolog.” Tíz évvel ezelőtt, kevésbé romlott
nyelvérzékkel még azt mondta volna: „Két dologhoz szeretnék megjegyzést fűzni”, vagy „Két
kérdéshez szeretnék hozzászólni”. Csak az én hibám-e, ha nem tudom lenyűgöző fejlődésnek
felfogni azt, hogy ma pékmesterek és vezető értelmiségiek egyaránt „reflektálnak”, és
angolszász kiemelő mondatfűzést alkalmaznak?

Az alá- és mellérendelés közötti lényegi különbséget nem nyelvészeti képzésem során
ismertem föl, hanem csupán néhány éve, Karácsony Sándor: A magyar észjárás című könyvét
olvasva, majd nyelvészként meg gyakorló nyelvtanárként továbbgondolva lángészre valló
meglátásait anyanyelvünkről és gondolkodásmódunkról. Ő a neveléselmélet és -gyakorlat
szakembereként veszi észre nyelvünk egyik alapvető sajátosságát, mely élesen
megkülönbözteti az indoeurópai nyelvektől, és amelyet nyelvészeink mindeddig nem vettek
észre, vagy inkább nem akartak észrevenni (a körülöttünk élő népek mindnyájan
indogermánok, vagy más szóval indoeurópaiak; tőlünk nyugatra egyedül a baszk nép kivétel ez
alól, meg talán néhány kelta nép). De hát ma ugyanúgy nem lehet babérokat aratni bennünket
az indogermánoktól élesen megkülönböztető sajátosságok felmutatásával, mint Karácsony
idejében (1952-ben halt meg, kényszernyugdíjazott tanárként – vagy talán törvényen kívül
helyezett betyárként?).
Mindenek előtt javítsuk ki ezeket a magyarul hangzó, de angolszász kaptafára készült
mondatszörnyeket. Az első helyett magam hasonlító szerkezetet tartanék szerencsésnek, pl.
„Ennél jobb dolog gyümölccsel nem történhet”, vagy „Gyümölccsel ennél jobb nem is
történhet”, vagy ugyanez kérdésként. A Mindszenty-emlékhelyről szóló mondat helyesen:
„Ettől az emlékhelytől pedig azt várjuk, hogy…”. Sajnos az iskolai nyelvtantanítás nem
hangsúlyozza ki, vagy esetleg meg sem említi, hogy nyelvünk egyik alapvető jellegzetessége –
és nagy-nagy értéke! – a szabad szórend, amely fölöslegessé teszi a kötött szórendű
indogermán nyelvekben szükségképpen létrejött kiemelő szerkezeteket. Az angol nyelv
rendkívüli merevsége, kötött szórendje miatt lehetetlen és tilos pl. határozókat vagy tárgyat
kihozni a mondat elejére, s ezért kényszerül az ún. kiemelő (s egyúttal elkülönítő-alárendelő)
szerkezetek használatára. Ezek azonban a magyart nem „színesítik” és nem „gazdagítják”,
hanem teljesen fölöslegesek benne, kimondottan szennyezik nyelvünket, torzítják nyelvi
tudatunkat, észjárásunkat.
Karácsony éppen a mellé-, illetve alárendelő mondatszerkesztésben, és az ennek
megfelelően lényegileg különböző észjárásban látja meg a magyar, illetve indogermán
gondolkodás (és viselkedés meg világkép) alapvető eltérését. Ma viszont alig tudja valaki
bemutatni a kétféle mondat különbségét; a nyelvész meg tudja éppen határozni szakszerűen a
két mondatféleséget, de az észjárásra, világképre vonatkozóan nem von le következtetéseket,
ugyanis a mai nyelvtudomány alaptételeinek egyike az, hogy „nyelv és világkép között nincs és
nem is lehet kapcsolat, hiszen a nyelvi jel önkényes”. Megdöbbentő (ma már számomra),
hogyan lehet egy soha sem bizonyított tételből (a nyelvi jel önkényessége) ilyen hazug és
teljességgel tudománytalan következtetésre jutni, mely az ésszerűségnek és a mindennapi
tapasztalatnak egyaránt ellentmond. Sajnos a mai nyelvészet úgymond „semleges”, ami
„természetesen” azt jelenti, hogy kiinduló pontja az angol nyelv, és módszerei, alapelvei –
ahogyan korábban a latinból – ma egyre inkább az angolszász nyelvészetből származnak. A
nyelvészeti-nyelvtani vizsgálódás – beleértve az iskolai nyelvi elemzéseket, vagyis az
anyanyelvoktatást – alapelvei és módszerei eddig is merőben idegenek voltak nyelvünk
szellemétől (legalább annyira, mint földünktől a holland sárgarépamag, vagy a magyar
konyhától a fűrészpor ízű hamburger), de legalább a példaanyag hitelesen magyar volt, a
nyelvtankönyvek példamondatai a magyar szépirodalom és népköltészet legjavából
származtak. Ezentúl már a példamondatok is angolból származnak, szemléltetve azt, hogyan
dolgoznak össze világgyarmatosítók (globalizálók) és nyelvészek. Megjelent négy éve egy átfogó igénnyel megírt új magyar nyelvtan, mely 28 oldalon keresztül tárgyalja az alárendelt
összetett mondatokat, míg a mellérendelésről egyetlen szó sincs benne. Ezt ma
Magyarországon meg lehet tenni, párhuzamosan a magyar föld, szellemi hagyomány, népzene
és népművészet ellen nap mint elkövetett, hasonlóan súlyos merényletekhez. A generatív
beállítottságú szerzők olyan magyar(?) mondatokat elemeznek, mint pl. „Az, amit ajándékba
kapott, nagy örömet szerzett Marinak”. Mintha hasonlítana az írásunk elején idézett
mondatszörnyekhez, nemde?. Valószínűsíthető, hogy ha eredeti magyar példák helyett
angolszász nyelvészek által megcsócsált mondatok szolgai magyar fordításait elemezzük, akkor
soha sem fogunk eljutni a mellérendeléshez. Ugyanebben a könyvben másutt azt próbálják
bizonygatni, hogy a magyar nem is tekinthető tisztán ragozó nyelvnek. Mindezt talán azért,
mert mesterük, Noam Avram Chomsky generatív-transzformációs nyelvelmélete nem tud mit
kezdeni a mellérendelő elvvel, tantételei az alárendelésre vannak kihegyezve, már csak
matematikai indíttatásánál fogva is, meg amiatt is, hogy az angolt teszi meg minden nyelv
alapjának; ma ez számít „semleges” vagy „demokratikus” eljárásnak (sajátos ellentmondásként
maga Chomsky újabban beállt a globalizáció ellen tüntetők közé). Gőzerővel megindult a
magyar iskolarendszer – s ezen belül különösen az anyanyelvoktatás – felé a generatív
nyelvtan nevezetű úthenger, melynek nyomán fű sem fog nőni. Másodrendű fordításnyelvvé
züllhet nyelvünk, és ebben a játszmában nem szabadna beérnünk nézői szerepkörrel. Hiszen
egyre távolabb kerülünk eleink ábrándjától, melyet Karácsony 1930-ban kérdésként fogalmaz
újra: lesz-e valaha olyan nyelvtanunk, mely a magyart saját belső rendszere és sajátosságai felől,
azok alapján fogja leírni?
Nézzük meg, hogyan működik egy alárendelő nyelv, pl. az angol? Teljesen
közönségesnek és mindennapinak számít a következő mondat: I am pleased to have the honour to
ask Mr Chomsky to deliver his lecture on anti-globalization. Ebben háromszoros alárendelés szerepel,
főnévi igenevek egymástól függő láncolatával kifejezve, melyet nyelvünkön a hogy kötőszó
ismétlésével lehet érzékeltetni – ha erőltetjük: Nagyon örülök, HOGY abban a megtiszteltetésben
lehet részem, HOGY fölkérhetem Chomsky urat arra, HOGY tartsa meg előadását a globalizációellenességről. Ha valamelyik diákunk így fordítja, fölszisszenünk: Hát ő nem tudja, hogy a
mondat így magyartalan? De vajon mitől az? Nyilván attól, hogy háromszoros, egymástól
függő ill. egymásba ágyazódó alárendelést tartalmaz, vagyis háromszor fordul elő benne a hogy
kötőszó. Mennyi lehet itt az „engedélyezett darabszám”? Nos, az angolban nincs felső korlát,
míg nyelvünkben van kemény mennyiségi korlát. Nyelvművelő Kézikönyvünk szerint a hogy
kötőszó előfordulásainak engedélyezett felső határa: 1, azaz egy darab! „…a hogy kötőszós
mellékmondatok egymástól függő láncolatát lehetőleg kerülni kell.” – írja. Ez mi, ha nem magyar
sajátosság? Nem úgy az angolban, melyben hemzsegnek a főnévi és melléknévi igeneves, hogy
kötőszavas, vonatkozó névmással vagy elöljárókkal kifejezett alárendelések, illetve ezek
láncolatai, mindenféle mennyiségi korlát nélkül. Így pl. A ház, melyet Jack épített című
gyermekversben összesen tizenhétszeres alárendelés szerepel, vonatkozó névmásokkal (aki,
amely) kifejezve. Éppenséggel a magyarban is találunk ilyet (pl. a Láttad-e, láttad-e azt a bárányt?
kezdetű dal, legutóbb Szvorák Katalin hangján). Csakhogy nyelvünkben ez kivételesen,
pusztán a nyelvi játékosság kedvéért történik, míg az angolban egészen általános, a nyelv
lényegéhez tartozó vonás; pusztán szakmai szempontból Noam Avram Chomsky nagy
érdeme, hogy ezt fölismerte, és komoly nyelvelméletet épített rá. Hazai nyelvtudományunknak viszont nem érdeme, hanem éppenséggel szégyene lesz, ha a magyar nyelvleírást is erre óhajtja
fölépíteni; talán még idejében szólunk.
Tehát akkor a magyar nem ismeri a többszörös alárendelést? Dehogyisnem, csak egészen
másképpen jár el, pl. így: „Kívánom, hogy valamint az agyag ölelő karjai körül kibontakozni akaró
kocsikerék rettentő nyikorgásától megriadt juhászkutya bundájába kapaszkodó kullancs kidülledt
félszeméből alácseppenő könnycseppben visszatükröződő holdvilág fényétől illuminált rablólovagvár
felvonóhídjából kiálló vasszegek kohéziós erejének hatása évszázadokra összetartja annak matériáját,
aképpen tartsa össze ezt a társaságot a tiszta szeretet.” (Fehér Gábor: Az utolsó nagybotos. Exodus,
Debrecen, 1940:143). Látható, hogy a magyar láncolat pont a fordítottja az angolnak, vagyis az
alárendelt szerkezetek egymás elé, nem pedig egymás mögé kerülnek (ezt néha úgy fejezik ki,
hogy az angol jobb-rekurzív, a magyar pedig bal-rekurzív nyelv; világkép szempontjából itt
sokkal többről van szó, de ebbe itt nem bocsátkozhatunk).
Karácsony, aki német, illetve német kaptafára készített „magyar” példákat vizsgál, három
pontban foglalja össze a mellérendelő magyar és az alárendelő indogermán észjárás eltéréseit:
szerinte a magyar 1) mellérendel, 2) szemléltet, 3) a fogalmat nem önmagában, hanem mindig más
fogalomhoz való kölcsönös viszonyában tekinti. Ezzel szemben az indogermán 1) alárendel, 2)
elvonatkoztat, 3) a fogalmat pedig önmagában tekinti, illetve egy fölöttes fogalomnak való alárendeltségében határozza meg. Ez utóbbinak különlegesen súlyos következményei vannak, hiszen ennek kaptafájára gyártott „definíciók” szolgáltatják egyik pillérét az egész ún. „korszerű
tudományos” világképnek, a Linné-féle „tudományos” növénytani osztályozásnak, a
táplálkozási láncoknak, és mindenféle hierarchizált, művi „rendszernek”. Csakhogy a
természetben a növények nincsenek alárendelve egymásnak, mégpedig nem azért, mert a
természet „fejletlen”, hanem azért, mert a természet – horribile dictu! – mellérendelő elven
működik. Ezt a mellérendelő elvet erőszakolja meg az indogermán okoskodás, már az ógörög
bölcselőktől és logikusoktól kezdődően, sőt még hamarabb. Ezt a természetes, sőt bátran
mondhatjuk: egyetemleges, kozmikus elvet cseréltük le – szerencsére nem végérvényesen! –
Nyugathoz való idomulási igyekezetünkben. Az ilyen mondatok, mint „A birka az a párosujjú,
kérődző emlősállat, melyet gyapjáért, tejéért és húsáért tenyésztenek”, vagy „A ruha olyan
készítmény, mely textilanyagból van és az ember testét takarja,” tiszta példái az alárendelő
észjárásnak. A fogalmat nem képes máshogyan kezelni, mint egy fölöttes fogalomnak való
alárendeltségében, és a többi hasonló rangú egyedtől való elkülönültségében. Ez a fajta
gondolkodás vált egyeduralkodóvá nemcsak a tudományban, hanem az egész oktatásban, sőt a
tömegtájékoztatásban is: „Ma éjjel a magyar határra érkezett az a vonat, mely veszélyes
hulladékot szállít Jugoszláviából” (a szállítmány tartalma nagyjából ugyanolyan mérgező lehet,
mint a róla szóló mondat, hiszen ez a kiemelés is teljesen értelmetlen nyelvünkben). A mai
magyar ember meghasonlottságának talán legfőbb oka éppen az, hogy legkésőbb hétéves
korától nyelvének működésrendjétől, szellemétől merőben eltérő, sőt azzal homlokegyenest
ellenkező észjárást kényszerít rá az iskola, most már több száz éve. Eredendően a magyar
párhuzamokban, hasonlatokban, gondolatláncokban fejezi ki magát, melyekre a legszebb
példákat népdalaink szolgáltatják: Akkor szép a huszár / Ha felül a pej lovára. Vagy: De én uram
úgy megyek ágyamba / Mintha mennék gyászos koporsóba. Vagy: Olyan bánat a szívemen / Kétrét hajlott
az egeken.
Mit szorít ki ez a részben ránk kényszerített, részben önként fölvállalt indogermán
észjárás? Kerestük a választ erre kérdésre? Pedig kézenfekvő rá a válasz, ugyanis a kiszorított –

mellérendelő – észjárás nem tűnt el, csak lappangásba kényszerült: ott van mindenütt
népköltészetünkben, meséinkben, népdalainkban, de szépirodalmunk legjavában, a Toldiban és
Petőfi verseiben is, a kisgyermek nyelvében, a nyelvjárásokban. És nemcsak a nyelvben:
megnyilvánul a csíksomlyói búcsún ugyanúgy, mint Király Zsiga faragásain, buzsáki
hímzéseken, templomok mennyezetein, máig élő húsvéti és karácsonyi népszokásokban, de
még a legeltető vagy az ártéri gazdálkodásban, állattartásban is. Abban is, ahogyan közösségi
szinten a magyar mindig „kis önkormányzatokban szerveződött, amikor csak tehette” – írja
Karácsony. Ezt a fajta gondolkodást magyar szóval legtömörebben rokonítónak nevezhetjük,
idegen szóval pedig analógiásnak, esetleg komplementernek. Ettől az észjárástól próbálnak most
újra – ki tudja hányadszor – elidegeníteni bennünket, s kiszorítani azt a merev, elkülönítve
osztályozó, a valóságra gépies rendet erőltető indogermán észjárással.
Gyakran és régóta szajkózott nézet szerint „Nem kell ebből nagy ügyet csinálni,
haladunk a Nyugat felé, majd mi egy kicsit alárendelővé válunk, ők meg egy kicsit
mellérendelővé, és aztán valahol találkozunk.” Eltekintve attól, hogy nekik eszük ágában sincs
mellérendelővé válni, szakmailag ez azt jelentené, hogy mondjuk a Magyar Tudományos
Akadémiának el kellene határoznia: ezután engedélyezett egy magyar mondatban a hogy
kötőszó vagy amely vonatkozó névmás bármennyi előfordulása. Tegyük fel azt a képtelenséget,
hogy meghozzák ezt a döntést. Ezzel az ügy nem ér véget, mert ugyanazok, akik a
„fölzárkózás és globalizálás” jegyében netán kierőszakolnák ezt a döntést, tovább lépnének
azzal, hogy a ragozást, nyelvünk másik alapvető sajátosságát szintén föl kellene váltani a sokkal
„korszerűbb” és a „haladás” követelményeit jobban kielégítő hajlítással (az indogermán és
sémi nyelvek nem ragoznak, ők hajlító vagy flektáló nyelvek, ezért oktalanság pl. oroszban
vagy latinban „ragozásról” beszélni), hogy tehát határozóragok helyett a sokkal
„hatékonyabbnak” vélt elöljárók használatára térjünk át, vagyis kertben helyett ezután mondjuk
azt: ben-kert, fagylaltért helyett ért-fagylalt, embernek helyett nek-ember stb. Láthatóan még nagyobb
képtelenség, bár Madách említi ennek lehetőségét – vagy veszélyét – A civilizátorban.
Tudom, hogy ma sokan tényleg „jószándékúan” hiszik azt, hogy Magyarország minden
tekintetben le van maradva a „fejlett” Nyugat mögött, és nagy fölemelkedést jelent számára,
ha őt befogadják, mint valami elszegényedett vagy elmaradott rokont, fogyatékos értelmű,
korlátozott teljesítőképességű öcsikét. Arról, hogy a valóságot a maga teljességében leképező
nyelvünkben és népi műveltségünkben nem lemaradásról, hanem hatalmas, az indogermánok
számára behozhatatlan előnyről beszélhetünk, semmit sem hallott, az előző mélységesen
hazug tételt viszont hét éves korától fogva bunkóval verik a fejébe, ahogyan az én fejembe, sőt
már a dédapám fejébe is verték. Márpedig ha tetszik, ha nem, mi most éppen ezt a
mellérendelő észjárásunkat, a világegyetemet teljességében leképező műveltségünket visszük
magunkkal az Európai Szövetségbe. Rendkívüli termőképességű földjeink mellett alighanem
ez a legnagyobb érték, sőt bátran mondhatjuk, hogy ennél nagyobb értéket még senki nem vitt
be oda. Ott ugyanis nem nagyon tudják – nyelvi korlátok és más veszteségeik miatt nem
tudhatják, csak sejthetik – mit jelent mellérendelő-rokonító módon mondatot felépíteni,
rajzolni, énekelni, gondolkodni, viszonyulni más népekhez és a természethez, gazdálkodni,
építkezni. Ezt tőlünk mind meg lehet tanulni, és nem kérünk tandíjat.
Nem titkolom el, hogy e dolgozat megírásának hátterében a hivatalos tudományosságtól
(egyetemek, akadémia, stb.) merőben különböző, sőt azzal több ponton homlokegyenest
szembenálló, „földalatti” vagy „második” tudományosság rejtőzik, szerves vagy természetes

műveltség kutatása címszó alatt. A különbség leginkább abban mutatkozik meg, hogy az
előbbiek nyelvünket és műveltségünket valamiféle keveréknek, másodlagos, származék
jellegűnek, nyugatról-keletről átvettnek-kölcsönzöttnek, innen-onnan levezethetőnek tartják,
utóbbiak pedig annak önállóságát, eredetiségét, egységét és öntörvényűségét hirdetik, továbbá
képességét a valóság teljes körű megragadására, mely képesség Nyugaton már elveszett. Ezt
csak szűk körben tehetik, mert az előbbiek szabják meg a tanterveket, kutatási feladatokat és
ezek anyagi támogatását, az oktatáspolitikát, és jórészt a tömegtájékoztatást is. A második
tudományosságban, ebben az ún. szerves műveltségi keretben és fogalomrendszerben a
magyar nyelvet is teljességnek gondoljuk olyan értelmezésben, mely a kirekesztés,
kizárólagosság stb. vádjait nevetségessé teszi, és egyszerűen kiiktatja. Ugyanis az egészből,
melyet műveltségünk képvisel, senki és semmi nem rekesztődik ki, még választott népek sem.
Nyelvünknek, hagyományunknak itt csak vázlatosan bemutatott értékeit isteni adományként
kaptuk, és nem azért, hogy elrejtsük, netán szégyenkezzünk miattuk, hanem hogy
fölmutassuk, és éljünk velük a magunk és mások javára.
Folynak tehát igen komoly erőfeszítések egyfajta „nyelvi konvergencia” irányában, holott
ez teljes lehetetlenség, Karácsony Sándor egészen világosan megfogalmazza: „Gúzsba kötni,
megnyomorítani, öldösni, kínozni lehet a magyar lelket, indogermánná tenni nem lehet” – írja
1940-ben. (Valószínűleg szemitává vagy kínaivá sem, teszem hozzá én gondolatban – ez a
sorsunk.) Valóban nem lehet, és próbáljunk meg ebbe belenyugodni; nemcsak nevetséges, de
értelmetlen is milliók – ki tudja honnan vezérelt – igyekezete, hogy indogermánná mázolják át
magukat. A mellérendelő, rokonító észjárás a vérünkben van, csontjainkba ivódott, csak
azokkal együtt távolítható el. De önmagától azért nem fog mindenütt azonos módon és
mértékben érvényesülni a Karácsony felismerte tétel, tenni is kell érte. A korábban már elért
magas szinten maradjunk meg, illetve oda térjünk vissza, de ne egyedül, hanem másokat is
magunkkal húzva-emelve. Történelmi esélyünk van most arra, hogy nyelvünk és
műveltségünk eredetiségét, teljességét, világmagyarázó és közösségteremtő erejét végre
fölismerjük, tudatosítsuk magunkban és másokban. Csak így válhatunk bármely népközösség
teljes értékű tagjává, és szolgálhatjuk az egész emberiség javát. Ha ezt nem tesszük, akkor félő,
hogy a bennünket nem ismerők nyelvünk szerkezetét, sajátosságait a föntebb idézett
mondatok valamelyike („Amire reflektálni szeretnék, az két dolog” és a többi sületlenség)
alapján fogják megítélni. Ahogyan népzenénket esetleg a Dáridó jellegű műsorok alapján.

Ezt bizonyára nem akarjuk.
Vagy mégis?


Debrecen, 2022. július 13.
Dr. Végvári József
nyelvtanár
H-4002 Debrecen, Vihar u. 20.
Villámlevél: jvegvari36@gmail.com